Zélig a Zene 1.

Eljött a pillanat, mikor úgy éreztem, hogy a fémek átalakításának tudománya már nem elégíti ki kíváncsiságomat. Míg a laboratóriumban úgy tűnt, csodálatos dolog, ahogy az ércekből kivonjuk magas hőfokon a tiszta fémet, szikrázva, akár egy élő szervezet duzzadva hömpölyög át a lombikból a petricsészébe, ahol megdermed és halott placcsá alakul, amire ha savat öntünk pezsegni kezd és bűzös, habzó gázt ereszt magából, mindez az élet szegényes leképzésének  tűnt, egy sanyarú utánzásnak, mintha elfogadnánk, hogy soha, soha nem leszünk képesek a természethez foghatót alakítani. Ráadásul rá akartak venni, hogy egy öntödében ipari méretek között foglalkozzak ugyanezzel, egy életen át. Por, kosz, veríték. Szilikozisos tüdők, korán lerobbanó életek. Ez várt rám de elmenekültem. A zeneiskola irodájában egy kiaszott nő fogadott. Rajta is állt a kohó pora. Lassan fordult inas nyakával felém.
- A nagybőgő - mondtam.
- Nagybőgő? Az mehet.
Kék köpenyben a pedellus kinyitott egy termet számomra. Beléptem. A földön oldalukra fektetve mindenfelé nagybőgők hevertek.

- Válasszon.

- He? Honnan tudjam melyiket?

- A nagybőgő olyan mint a bicikli. A saját méretének megfelelőt kell választania.

- Nincs is pedál rajta.

- Nem, pedálja nincs, de különben ugyanolyan.

- Plam plam - kicsit megpengettem.

- Hogy kell behangolni?

- Kérdezze a tanárát. Én csak a pedellus vagyok. Ide eljárhat gyakorolni.

- Plam plam - tette hozzá a bőgő.

amelek 2

2010. okt. 28.

Cher kiki, la nouvelle plus courte convient très bien. Pardon d'aller vite, mais je pars demain pour quelques jours en Italie. A bientôt! S-----

emailek 1

2010 okt 16

Chere S,

est-ce que tu a pu lire mes nouvelles? Ou bien il y a des problemes avec? N'hesites pas...
Je t'embrasse

kiki

Hívja meg ismerősét

6349 A dal

A dal

Oly sok világot bejártam, arcok tömegét láttam, ajkaim szájakkal beszéltek, ujjaim mások perceit szorongatták percekig, úgy hittem, már mindent magamba szívtam, a világ már itt, bent, bennem dobog, nincs több új válasz, kérdéseim is kihaltak, s ez, ez hiányzik nagyon.

Sötétség vesz körül, egy kamrábazártan ülök, gyertyafény serceg, fényt nem ad, csak árnyéka lobog a falon, egy koponya kerekded csontjait tapintom, a szemgödröket, amiben hajdan a múltat látó szemgolyó forgott, a múlt, ami számára volt jövő és jelen, hogy itt pihen kezem alatt az asztalon a sötét kamra mélyén, mely talán az én jelenem és jövőm is, hisz azt mondták, írjam meg végrendeletem.

Nem halni jöttem ide, az élet nyomában járok, megannyi tétova bolyongás után a remény hozott, hogy megosszam magányom a többi magányossal, itt utat és társakat találok, imígyen vesznek körbe kósza gondolatfoszlányok.

Tollat nyomtak kezembe, elém papírlapot tettek, írj, mondták, írj, írd meg életed, írd amit szereztél, írd meg a leltárt, mindent mi benned van, ami a tied, írd meg a végrendeleted.
Rámzárták a kamra ajtaját, sötét vesz körül, félhomály, szemben egy polcon vegyszeres üvegek alszanak,  címkéjükön furcsa szavak, sublimatio, vitriol, mögöttük  emlékek világítanak.

Honnan jövök s merre indulok? Ki vagyok? Vagyok-e az, akinek gondolom magam? Vagy inkább akinek mások tartanak? Vagyok-e egyáltalán? Gondolkodom? Tehát? Utazom? Vagyok? - így dalolnak a lángnyelvek, a gyertyaangyalok.

Ahogy ült ott, a sötétben, kamrábazárva, érzékeitől megfosztva, egyszerre ráébredt hogy nem hall hangokat. Csak a csendet. A gyertya sercegett, a szíve dobogott. Érezte a mellében, a karjában, a nyakában a dobbanásokat. Zúgott a füle.
Talán a sötét tette, agya élesen működött, a megszokottnál sokkal élesebben, szeme előtt zöld fluokőr táncolt, hangot adott a papír, a toll, mikor ujjai közé fogta, a levegő, ahogy ki és be áramlott orrlikain keresztül tüdejébe és ekkor torka mélyén megszólalt egy halk, zümmögő hang, csak egyetlen hang, hosszan kitartva, modulálva és ez a dal vitte el egy hajdanvolt útra, egy távoli országba egy városba, ahol az éjszaka ölelte körül és egy rádió előtt ült a sötétben és ahogy a keresőt csavargatta és el-elkapott egy-egy távoli adót, csak a varázsszem világított, mint két ölelkező gázláng, nemlétező, távolbaveszett dolgokat is látó, tágranyíló, összezáró, kihúnyó, s fellobbanó valódi  szem, mikor újabb műsort kapott látókörébe.
Kint esett a hó, puhán, csendesen, a szobában pedig már leégett a tűz a kályhában pattant egyet a parázs, Jazzhour, mondta egy lassú, borízű hang és hozzátette: Dave Brubeck, de ez egészen elképzelhetetlen volt, mert Brubeck sosem játszott ebben az országban, ebben a városban, csak a varázsszemen keresztül és ült a készülék előtt és Brubeck zongorahangjai megint elrepítették, a fekete ujjak városába, akkor még nem tudta, hogy egyszer majd, később a Coockerie bárban hallgatja majd az időtlen, fekete jazzénekesnőt, Alberta Huntert, mialatt odakinn esik a hó és a transzvesztiták a Village járdáin sílécet kötnek és egymás vállát csapkodva nevetnek saját ügyetlen csetlés-botlásukon.

De a sötétben elnyomta ezeket az emlékeket, egy másik hangot keresett, talán egy nyári éjszaka hangját, mikor felriadt és elindult az ablak felé mely előtt odakinn egy diófa susogott és látta anyját és apját, ahogy kézenfogva állnak és hallgatják ezt a susogást.
Ez is mind én vagyok, gondolta, minden ami a világból bennem él, amit valaha éreztem, és ami emlékként megmaradt, az a végtelen puhaság, egy lágy, puha ajak, és egy dal... az a dal...
A lány nevetett, haját szembefújta vele a szél, az arcába, a szájába. A lány szemébe nézett, megfogta kezeit, álltak, s a lány nevetett. És dúdolni kezdett, lassan, kedvesen és azt suttogta, figyelj jól, mert valahányszor ezt a dalt hallod, akkor én ott leszek, ez az én dalom, a miénk enyém s a tied, de emlékezz rá, különben sosem, soha, soha többé, csak ha emlékezel.

Azután évek röppentek el, és bár időnként érzett valami határozatlan fájó ürességet, valahol a mellében egy sunyi szorítást, vagy nyomást, de ezt az érzetet mindig elzavarta. nem, ne most, gondolta, és aztán minden ment a maga útján, csak a lány tűnt el és sosem jelent meg többé, nem jött elő az emlékek ködén át, csak a csend honolt, kívül és belül és hiába volt Brubeck, Alberta, vagy a travesztik azok az ajkak, az az érintés bár volt, de mintha sosem lettek volna, csak a hiányuk maradt.
Itt, a kamrában mégis, mintha, mintha ez a feltörő hang... milyen volt az a lány? Ki tudja? Milyen lett? Mindegy, benne ez a volt, ez maradt van-nak. A dalok nem vesznek el, azok megmaradnak, akkor is ha sosem talál rájuk többé.

Ekkor értem jöttek. Kész vagyok? kérdezték. Kész mondtam és átnyújtottam az üres papírlapot. A koponya röhögött. Kendővel bekötötték a szemem, átbotorkáltunk néhány folyosón, termeken, karomnál fogva vezettek, a zárt kis kamra után lúdbörző hideg csapta meg testemet, a fenébe, most mi lesz, miért és hova megyek, kopogtak egy ajtón és betuszkoltak, köröttem neszek, emberek mocorognak, torkukat élesítik, azután csend és egy távoli hang szól: egy üres lapot küldött, csak ennyire tellett?
Igen. Ez az életem és a végrendeletem.
Eszerint fehér mint a hó?
Csak üres. Nincs miről írni. Semmi fontos. Semmi jelentős. Csak a csend.
És most? Miért van itt?
Hogy rátaláljak...
Mire?
Nem tudom.
Rendben, elbocsátjuk.

Visszavezették a bejárathoz, levették szeméről a kendőt, kilépett a kapun be, a valóságba, ahol magábaszippantotta a város zaja s erőszakosan az éjszaka, indult, lefelé a metroállomás lépcsőin, le, ahonnan egy fuvallat pállott meleget küld, a földön egy lány ült, hosszú haja előtte a gitárra csüngött és nagyon lassú mozdulatokkal,  hosszú ujjai átfogták a hangszer nyakát, váltott akkordról akkordra, pengette a húrokat, torkából hang hasadt.
Hatalmas robajjal metroszerelvény érkezett, sisteregve megállt és felcsapódtak az ajtók, a szerelvény nem indult újra, csak zihált. A lány játszott és énekelt. Ellenirányból is megérkezett egy szerelvény és hasonló zajjal megállt. Közellépett a lányhoz, miközben fújtatva, zörögve az alagutakból egyre több vonat érkezett, látta magaelőtt a saját kezét, ujjait, ahogy felemelkednek, és a lány vállához közelít tenyere és amikor végre a lány vállához ért, meghallotta a dalt, ahogy felcsendült az ének, mögötte táncraperdültek mind a metroszerelvények.

***

110 Zénon a Bölcsek köve

Egy jellegtelen épület elé értek. A kapu felett biztonsági kamera követte útjukat.
Jákov egy kódot ütött a kapun, az berregett és kinyílt, beléptek.
Belül egy biztonsági őr köszöntötte Jákovot, s Jákov intett, Zénon, velem van, jöhet.

A harmadik emeletre mentek, ahol a folyosón szintén biztonsági kamera kísérte őket, és egy mezuzzával jelzett ajón beléptek Jákov birodalmába. Az erős neonfénnyel megvilágított műhelyben négy ember dolgozott, szintén, mind beltzerek.
Előttük korong forgott, gyémántot csiszoltak.

A korongok akár a régi bakelitlemezek csenden forogtak, szanaszét pedig apró üvegtörmelékhez hasonló darabkák hevertek.
Jákov elkapta Zénon pillantását.
- Ne a külsőségekre figyelj! Ezekben az emberekben ugyanaz a hit dolgozik.
- Tudom – mondta Zénon. – Előfordult, hogy találkoztam ilyen emberekkel. Csak nehéz szót érteni velük.
- Nem érdekli őket a világ hívsága.
- Egy követ hoztam, vagy talán a kő hozott engem ide, hozzád.
- Lám filozófus vagy, hadd lám!
Zénon elővette iszákjából a gyolcsba csomagolt követ és letette az asztalra. Gondosan széthajtogatta az anyagot, hogy láthatóvá tegye az öklömnyi földmocskos követ, majd szerényen hátralépett.
- Afrikában, egy varázsló bízta rám. Azt mondta a Bölcsek köve. És hogy itt, Antwerpenben a belga beltzerek bontják majd ki nekem… … a beltzerek… hát itt vagyok.
Jákov kézbevette a követ, forgatta, hümmögött. Zénon folytatta.
-… nem kértem tőle, úgy adta, szerintem valami széndarab lehet, egy brikett vagy koksz.
- Ha megnevezed, a földmocskos kőből nemes anyag válik. Ez valóban szén, pontosabban grafit.
Zénon mintha kissé csalódott volna, de tapasztalatból tudta, még nem ért véget a kaland.
- Minek ez a beltzereknek, Antwerpen közepén? Grafit.  Ceruzaként használhatnánk, de ki használ ceruzát ma már?
Jákov apró kalapácsot és kést vett le a falról, és Zenon kövére koppintott néhányat. A földes grafithéj különvált és egy keményebb, fürjtojás nagyságú üvegszerű világos anyag került elő.
- Mi ez? – kérdezte Zénon.
- Gyémánt.
- Akkor most gazdag vagyok?
- A gyémánt csak egy földben rejlő ásvány. Értéke attól nyeri, mikor az ember felhozza, kihámozza a földből, mi pedig megpattintjuk, csiszoljuk míg végső formáját megkapja. A lehetőség benne rejlik, de az ember bontja ki belőle mindazt ami drágává, tökéletessé teszi.
- Miben különbözik az üvegtől? Ugyanúgy néz ki.
- A szerkezete. Szénkristály. – Jákov szemébe órásnagyítót szorított és a fényfelé tartva vizsgálta a követ. Még értéktelen, olcsó darab, de már látom benne a tökéletes anyagot. Mint egy gyerekben a tanító.
Jákov apró mérleget vett elő és megmérte a súlyát.
- Az újszülöttet is rögtön megmérik – gondolta Zénon.
- Karát. A gyémánt értékének első meghatározója. Karát a súly mértéke.
Jákov a szerszámai között turkált, kereste a megfelelő eszközt.
- A grafit puha, csaknem fekete zsír. A gyémánt viszont a legkeményebb anyag, pedig mindkettőt szénatomok alkotják..
Jákov Zénon szeme elé tartotta a követ.
- Nézd milyen tökéletes: a tisztasága, a színe, igazi drágakő! És az értékét meghatározó negyedik összetevő, a vágás. Ahogy az oldalát lepattintják. A kristályt a megfelelő síkban megvágjuk, akkor kibonthatjuk a benne rejlő tökéletes formát. És ennek vagyok a mestere.
Jákov spirituszlángot gyújtott, viaszt olvasztott, belenyomta a gyémántot és amikor lehűlt, a viaszt tartó fanyelet satuba fogta. Acélkést vett elő, a követ figyelmesen forgatva határozta meg a vágás síkját.
- Most kapja meg végső formáját a kő, mindjárt láthatod.
A pengét a megfelelő síkhoz illesztette és határozott mozdulattal a kalapáccsal ráütött.

A gyémántkő kipattant tartójából és ezer darabra törve repült szanaszét a teremben. Köröskörül, a padlón, a szerszámosasztalon, a falba és plafonba fúródva szikrázva világított a milliónyi csaknem porrátört gyémántdarabka.

Jákov kicsit bűnbánóan tekintett Zénonra.
- Ebben is az emberre hasonlít a kő. Elég egy rossz ütés és minden ezer darabra esik szét.
- Sebaj – válaszolt Zénon. – Megszomjaztam, és a gyémánt ihatatlan.

109 bis Porte de la Chapelle 18:54

Ezüstszínű mercedescsoda húzott el ezerrel a fiúk előtt. Az a fajta, amelyiknek szárnyként csapódik fel az ajtaja és hosszúcombú szőke lány vezette. Észre sem vette az útszélén álló fiúkat.
- Ő sem kétkezi munkával kereste meg a kocsi árát – mondta sóváran Zadig.

- Valamelyik szervét azért biztosan használta - mondta Zélig.

- Ja, ja. Szervkereskedelem - tette hozzá Zadig.

109 Zénon és Jákov

Másnap szombat volt, álmos délelőtt, Atwerpen kihalt, a jó polgárok hálószobáikban pihentek, az asszonyok talán ebédhez, vagy vásárláshoz készülődtek és az apróbb gyerekek minden bizonnyal bekéredzkedtek a szülői ágyba, hogy érezzék szüleik szagát és melegét.
Zénon ismét bejárta a város utcáit, végül úgy határozott, nem vár hétfőig, becsengetett Jákov házának ajtaján.
Jákov ajtót nyitott és összehúzott szemmel vizsgálta a becsengetőt.
Zénon megpróbálta röviden elmondani, honnan jött és miért, Jákov nem firtatta mélyebben a dolgot, intett, és betessékelte a lakásba Zénont.
A család reggelinél ült, egy asszony, egy lányka és Jákov, sőt most egy széket tettek Zénon számára is, kínálták, amit jó szívvel fogadott.
- A kő, amit hoztam… - kezdte volna, de Jákov megállította.
- Légy türelemmel, a munkát hagyjuk hétfőre, most a szombat ünnepe van.
- A lányunk este fellép – szólt az asszony. – Zongorázik.
- Szívesen eljönnék, meghallgatnám – mondta Zénon és úgy érezte, kezd szerelmes lenni, de nem tudta eldönteni, a puhaszavú asszonyba, vagy a süldő lánykába.
Kérdezték, hol lakik, melyik szállóban talált ágyat magának és Zenon visszakérdezett, esetleg, talán, alhatna-e itt, Jákovék lakásán.
Jákov és felesége egymásranéztek, egy pillanatba telt, s döntés született, rendben egy vagy két éjszakát itt tölthet, s Zénon megnyugodott, jól esik sajgó tagjainak végre egy igazi ágy, igazi vánkossal, takaróval, meleg szobában, teli hassal, hála töltötte el szívét, hogy idegenek olyasmivel ajándékozták meg, ami számukra talán nagy értéket nem képviselt, de Zenon számára a béke és megnyugvás szigetét jelentette, legalább két nap, két éjszaka hosszan.

Hétfőn Jákov oldalán indultak vállán az iszák, benne a fekete kő és mentek a szemergő esőben Jákos megszokott útvonalán.
- Egy követ hoztam, vagy talán a kő hozott engem ide, hozzád.
- Lám filozófus vagy, hadd lám!
Zénon elővette az öklömnyi földmocskos követ.
Afrikában, egy varázsló bízta rám. Azt mondta a Bölcsek köve. És hogy itt, Antwerpenben a belga beltzerek bontják majd ki nekem…
Jákov kézbevette a követ, forgatta, hümmögött. Zénon folytatta.
-… nem kértem tőle, úgy adta, szerintem valami széndarab lehet, egy brikett vagy koksz. Grafit.  Ceruzaként használhatnánk, de ki használ ceruzát ma már?
Jákov csak forgatta a követ és hümmögött. Zénon folytatta, erőt vett rajta a locsoghatnék.
- Elmentem Afrikába, nem tudtam mi hajtott, de mentem, és ott ezt a követ bízták rám, hogy Európába, Antwerpenbe jöjjek, mindezt egy kő miatt…, várnak ránk a beltzerek. Nem tudtam mindez mit jelent, és most itt vagyok.

108 Zénon Antwerpen és a beltzerek

Zénonnak nem kellett útlevél, ő mindenütt idegen volt. Ez bizonyos szabadságjogokkal ruházta fel, rácsodálkozhatott a mások számára hétköznapinak tűnő dolgokra és mindez korától függetlenül gyermeki bájt kölcsönzött neki, amit fel is használt kapcsolatai építéséhez.
Péntek délután érkezett Antwerpenbe, a város forgatagában rögtön a beltzerek  után kezdett érdeklődni, de a járókelők nem igazán tudtak válaszolni, valószínüleg ők is mind kerestek valamit vagy valakit, mint Zénon.
Végre egy öreg ember szólt hozzá, aki meghallotta, hogy hiába kérdezget egy a bevásárlásból hazatérő asszonyt és miután faképnél hagyta Zénont, az öreg megszólította.
- Ach ja die Beltzers sugst de!? -  mondta egy furcsa dialektusban. Az öreg fekete kaftánt viselt, és bár nem volt tél, elegáns szörmekalapot. Hosszú szakálla volt és haja két oldalt hullámokba csavarva lógott ki a sapka alól.
- Menj a zsinagógába, a beltzereknek saját zsinagógájuk van. Ott megtalálod őket. Naplemente táján.
Zénon bejárta a várost, többször is elment a beltzerek temploma előtt, míg végre mozgás indult, az égbolt szürkülni kezdett.
A templomba csupa hosszúkaftános, szörmesapkás, szakállas, pajeszos férfi érkezett, sietős léptekkel, egyedül vagy többedmagukkal, néhányan gyerekekkel, asszonyokkal. Zénon is belépett a templom előterébe. A többiek futó pillantást vetettek rá, hiszen annyira különbözött tőlük, hogy ez mindenkinek feltűnt. Lerakták csomagjaikat és beléptek a templomba. Zénon tétovázott, majd megszólította az egyik fiatal férfit.
- Új vagyok itt, kihez forduljak, ha be szeretnék menni?
A fiú hívta a templomszolgát.
- Bejöhetek én is ide?
- Persze. Mindenki bejöhet.
- De hát ez a beltzerek temploma…
- Nem. Ez az úr temploma, amit a beltzerek építettek. Ide bárki bejöhet.
- Akkor…
- Vedd fel a kappedlit! – és Zenon kezébe nyomott egy kis, fekete sábeszdeklit. Azután egy másik legényt kerített elő és megkérte, viselje Zénon gondját.
- Imakönyved van? – kérdezte a fiatal beltzer.
- Nincs.
- Akkor tessék! – a kezébenyomott egy agyonolvasott hébernyelvű könyvet.
- Imasálad van?
- Nincs.
- Akkor tessék! S a kezébe nyomott egy agyonmosott (de már régen), feketecsíkos fehér anyagot.
- Fel tudod venni?
- Nem.
- Akkor segítek.
Az ima elkezdődött, Zénon számára idegen nyelven, héberül. A beltzerek hajlongtak, motyogtak, vagy fennhangon szavalták, olvasták a péntekesti imát. A templomelőterében a rabbi énekbe kezdett, a többiek vele tartottak.
- Ti mind beltzerek vagytok?
- Azok,
- Olyan, mintha a középkorból maradtatok volna itt.
- Nem, nem, csak a háború óta vagyunk itt, a rebbének legyen hála.
- És mivel foglalkoztok? Már imaidőn túl?
- A többség pattint. De van köztünk kereskedő is. És van, aki csiszol.
- Pattintásból meg lehet élni??
- Sabesz van. Ilyenkor nem beszélhetünk munkáról. Ez ünnep. Keresd meg hétfőn Jákovot, majd ő minden kérdésedre választ ad.
A templom közepére szaladt egy csomó férfi és vad táncba kezdtek. Zénon nézte őket, emlékezett Baal Shem Tovra, egy hajdani zsidó gyógyítóra, akivel tapasztalatot cseréltek, de az egészen máshol, egészen máskor történt. Zénon elálmosodott.

107 Zénon Az Utazás

Zénon megszokta a vándorlást, átvágott Afrikán, az őserdőkön, szavannákon, sivatagokon keresztül, egy konténerekkel megrakott ütött-kopott hajón szállt potyautasként tengerre. Az éhezést csak háromnapíg bírta, akkor éjszaka felkereste a konyhát, hogy némi élelmet csenjen, ott aztán lebukott. A hajó kapitánya elé vitték, aki egy kabinba záratta az út hátralévő részére, de legalább enni kapott, sőt, az első tiszt időnként meglátogatta egy-egy beszélgetés idejére, hogy enyhítse a tengeri út monotóniáját. Így került át Zénon francia földre, Marseilles-be, ahol egyszerűen galléron ragadták és átadták a kikötői szerveknek, ahol különösebb ceremónia nélkül két nappal később felrakták Zénont egy tehergőzösre, menjen vissza oda, ahonnan jött, Belgiumba, az aranybányák és a Bölcsek kövét rejtő Afrikába.
A hajó azonban kikötött még Barcelona vidékén, ahol Zénon különösebb felhajtás nélkül kiszállt és éhesen, szutykosan vágott neki a Pireneusoknak, Kapaszkodva mindig csak felfelé a sivár hegyoldalon, fel, egészen a francia határig, ahol útját állták a spanyol és francia őrök és vámosok.

A spanyol a vállát vonogatta, ha menni akarsz, csak menj, én örülök, de pár méterrel odébb, a francia mindenféle okmányokat, útlevelet, vízumot reklamált, a vámos pedig drogot keresett nála és szagolgatta az öklömnyi fekete követ, melyet Zénon gondosan iszákjában tartott.
- Ez mi?
- A Bölcsek köve.
- Jól van látom, bolond vagy, igazolnod sem kell és mond hova tartasz?
- A belga beltzerekhez
- Pretzel vagy bretzel? Mit beszélsz?
- Van egy belga népcsoport, mint a flamand vagy a wallon, csak őket beltzereknek nevezik.
- Ez valami belga vicc?
- Én nem nevetek rajta.
- Nincs poénja, min nevetnél? Menj vissza spanyol földre! Szerezz egy Belga útlevelet, és próbálkozz ismét.

Zénon visszafordult, engedelmesen, ideje mint a tenger, csak meg kell találnia a belga konzult, aki majd igazolja az ő belgaságát és egy francia konzult, aki vízumot ad majd neki, hogy  átkelhessen a gyönyörű francia vidéken.
A spanyol határőr azonban megálljt parancsolt.
- Egyszer átengedtelek, de ezzel visszaélni nem lehet!
- Mit tegyek? A franciák be nem engednek, te pedig kiengedtél, most állhatok itt a senki földjén?
- Te bajod, oldd meg, vont vállat a határőr, mert ő olyan vállvonogatós volt.

Zélignek nem maradt választása, a határsáv, a Pyreneusok tetején, mely a francia és spanyol határ között húzódott, senkié volt. A franciák nem szerették a spanyolokat a diktátor miatt, akinek ráadásul a neve Franciát jelentett, a spanyolok nem szerették a franciákat, pökhendinek tartották őket, de a spanyolok a spanyolokat sem szerették, mivel úgy tartották, ők nem is spanyolok, hanem katalánok és az más, és bár baszkok is laktak arrafelé, az megint másnak számított, úgyhogy lehet, a határőrökön kívül egyetlen spanyol sem élt Spanyolországban.

Zénon megindult keletnek, a Pirenneusok gerincén, a senkiföldjén, ott a két határ közt, ahol balra tőle sűrű erdők, jobboldalán pedig sivár kiégett táj húzódott. Szemben vele az úton időnként zarándokok jöttek, mind nyugatnak tartottak és bólintáson kívül nem méltatták egymást szóra.

Ötödik nap Zénon előtt feltárult a Földközi tenger. Ott állt Zénon a hegytetőn, a magasban, alatta a tenger mint tálcán kínálta magát, Zénon Odüsszeuszra gondolt, az örök vándorokra, akik feleségük elől folyton más nőkhöz szöktek, és hamarosan ismét egy hajón húzta meg magát, Marseilles irányába.
Itt a piacon dolgozott, rakodott s hordta a szemetet, cserébe ehetett, míg keresett annyit, hogy a pénzért Párizsig vonatjegyet vehessen. Az éjszakai vonatra szállt, hogy nyugodtan végre kialhassa magát.

- Gare de Lyon - ébresztette a kalauz. - Végállomás! Kiszállás!
- Párizsig szól a jegyem –gondolta Zénon, - akkor még alhatok.
A kalauz nem sokat teketóriázott, lehajította Zénont a vonatról. Zénon kitántorgott a hajnali párizsi utcára, a távolban megpillantotta a Bastille Szellemének táncoló szobrát, üdv Hermes, köszöntötte és hozzátette még: Bolondok ezek a a franciák, Gare de Paris helyett Gare de Lyon… micsoda ötlet. 1968-ban a hős prágaiak tettek így, mikor az orosz tankok ellepték az országot, akkor minden utcatáblát megfordítottak. De itt egy fia tank sincs… Gare de Lyon…

106 Zénon A bölcsek köve

Zénon csak pislogott. A bölcsek kövét,  melyet megannyi tudós, alkimista keresett hiába évszázadokon keresztül, mert benne vélték felfedezni gazdagságot, egészséget sőt örök életet biztosító erőt annak számára, akinek tulajdonába kerülhetett ez a csodálatos ásvány, akkor most itt, Afrika közepén fogja egy öreg, fogatlan néger belga az utat megmutatni hozzá? És egyáltalán, hogyan is követelheti bárki a tulajdonjogot egy olyan valami felett, ami mindenkié és senkié egyidejüleg?
A vén varázsló csak sercintett, cöccögött.
- Cccc, cccc. Miért kell minden egyszerű dologhoz hatalmas körítést keríteni? Cccc.
„Eddig nem cincegett az öreg…” gondolta Zénon, „… ez valami varázslat lehet.”
- Figyelj rám, fiam, bár feleségem a szépséges Bimbala révén csaknem sógorok lehetnénk, jól figyelj!
Csupán azért mert jókedvre derítettél, mikor az aranyad higannyá változtattad, és látom szenvedsz, mert olyasmit keresel, melyről magad se tudod, hogy mit, ezért neked adom, csak úgy, ajándékba, a bölcsek kövét, az élet értelmének titkát, a gazdagságot, s az örök élet kulcsát, melyért oly sokan gyilkolni képesek.

Az öreg kicsit kapirgált a dieselolajjal felperzselt földben, hosszú feketéllő körmeit használva, és valami fekete, földszerű ásványt kotort maga alól elő, egy öklömnyi kődarabot és Zénon kezébe nyomta.
- Nem is örülsz?
- Ennek a kőnek?
- Nem egyszerű kő ez, hanem az átváltozások köve. Ahhoz, hogy hasson, Belgium másik csücskibe kell menned Flandriába, ahol a belgák egy magukat csak beltzernek nevező kis csoportja lesz képes utat mutani neked, ők azok, akik a kőhöz némi használati utasítással látnak majd el. Ne feledd, a beltzerek.